Rejtőzködő értékek nyomában: emberség, magyarság, hit
Kárpátaljai és aszódi tanárok a Fekete-Tisza forrásánál
A Határtalanul! Program keretében július 1-4. között Kárpátaljára utazott a VSZC Petőfi Sándor Gimnáziuma, Gépészeti Szakközépiskolája és Kollégiuma tantestületének 16 fős csoportja. Partneriskolánk, a Tiszapéterfalván működő Református Líceum tanárai szeretettel fogadták és kalauzolták csoportunkat.
A Kárpátaljai akcióprogram nevű pályázat újdonsága, hogy tanárok előtt nyitotta meg az utat külhoni magyarság felkeresésére. Utazásunknak kettős célja volt: egyrészt továbbfejleszteni az iskoláink közötti több éves baráti kapcsolatot, amely diákcsoportot utazása során alakult ki, másrészt pénzadományt eljuttatni a líceumba. Valójában harmadik cél is csábított minket: eljutni a régi elbeszélésekből ismerős nevű, titokzatos Máramarosi-havasokba.
Izgatottan vártuk az útlevél ellenőrzést Beregsuránynál, örömünkre pecsétet is kaptunk bele emlékül. Az ukrajnai oldalon várt minket Tar Laci tanár úr, bevezetett Beregszászba, ahol a fagyi finom, a kvász üdítő ital. Nem csak ez emlékeztetett a szovjet-orosz tradíciókra de az is, hogy a Kárpátaljai Magyar Főiskola portása nem engedett be az épületbe, egy kis körülnézésre – három nappal korábban írásban kellett volna engedélyért folyamodnunk – mondta. Szívesen vártak viszont a Beregvidéki Múzeumban, ahol gazdag gyűjtemény dokumentálja e vidék történelemét.
Tiszaújlakon koszorúzással tisztelegtünk az impozáns turulmadaras Rákóczi-emlékműnél. Este Péterfalván ismerkedtünk az iskolával és kollégákkal, akikkel másnap útnak indultunk felfelé a Tisza mentén. Visk – ősi koronaváros – és Técső református templomaiban a református egyház magyarságmegtartó szerepét érzékeltük.
Majd Európa földrajzi középpontját kerestük fel – mint megtudtuk, félreértelmezték a latin betűs feliratot, valójában tengerszinthez viszonyított mérési alappontról van szó – de ez ma már senkit nem zavar, idegenforgalmi nevezetesség lett a hely. (A mai Magyarországon a Velencei-hegységben, Nadap községben van ilyen, szintén obeliszkkel jelölt szintezési ősjegy.)
Továbbra is az egyre keskenyebb Tisza mentén utazva, a máramarosi bércek között érkeztünk Kőrösmezőre, ahol átszálltunk, az általam rabomobilnak titulált, GAZ66 típusú katonai teherautóból buherált terepjárókra. A helyiek kaján mosollyal bíztattak minket, ki fogjuk bírni. De mit is? Programunk fénypontja a Fekete-Tisza forrásának felkeresése következett. Erdei földutakon zötykölődtünk – értsd, út nem volt, csak ijesztően mély gödrök és 40 cm-es „kavicsok”. Amikor híd nem volt, akkor a patakmederben mentünk, közben eleredt az eső. A 23 km-t 1,5 óra alatt tettük meg… Kiszálláskor lehűlt levegő és az ösvényt, az erdő alját vastagon borító fehér jég fogadott, mert lejjebb eső esett, ott fenn babszemnyi jég. A hűvös párában nyári ruhánkat esőköpennyel felturbózva kapaszkodtunk felfelé. És egyszerre csak ott volt: a Fekete-Tisza forrása! A kő mellvédből cső foglalaton át tenyerünkbe ömlik a Tisza, a legmagyarabb folyó, hisz forrásától és torkolatáig magyarlakta tájon kanyarog.
Következő nap programja a festői szépségű Szinevéri Nemzeti Park turisztikai központja, Alsókalocsa bájos faházakból álló skanzenje szintén örök emlék marad.
Tartalmas négy napot töltöttünk Kárpátalján, mindenki jól érezte magát. Nem csak érdekes történelmi, irodalmi ismeretekben gazdagodtunk, hanem ami ennél is értékesebb: emberségben, magyarságban és hitben megerősödve tértünk haza.
Bátran ajánlom a kalandvágyó utazóknak az anyagi javakban szegény, mégis gazdag Kárpátalja felfedezését!
Az utazás élményeit lejegyezte: Vezér Anna tanárnő
